Szerkesztőnk szabad kezet adott mindnyájunknak, a napi egy elvárt cikken felül írunk, amit bírunk (avagy szeretnénk). A kísérőprogramok közé tartozó Szeretnemszeret megtekintésének a vége felé vettem tollat és papírt a kezembe, akkor, amikor az előadás elfáradásnak indult. Bármennyire is negatívan hangzik ez a frázis, egyáltalán nem az; a szerelmi négyszög főjelenetéig maximálisan lekötött, amit láttam. Stabil (és szép) lábakon állt a játék annak ellenére, hogy az ifjú, később „pukkoló” rendező (Tárnoki Márk) kezdés előtt elmondta, hogy még csak a munka elején járnak, szimpatikusan arra kérve a nézőket, legyenek elnézőek. Szükségtelen volt.
A csapat olyan jó helyzetben van, hogy van saját dramaturgja, az előadás tanulsága szerint nem is akármilyen. Frankó Katalin nagyon tiszta munkát végzett, egyértelmű súlyozás figyelhető meg a készítők részéről: döntés született, amit következetesen sikerült végigvinni. A hangsúly a négy fiatalra került, a tündérvilág és a mágia szép köret, a mesteremberek nem hiányoznak, és nincs ezzel semmi baj.
Ettől függetlenül meg kell említeni, hogy Oberon (Árvai Péter) belépője kitűnő, figuraként áll elénk. És a legtöbb játszót hasonlóképp lehetne méltatni. De, ilyenkor szólal meg a kisördög a belsőmben, és hívja fel a figyelmemet arra, hogy a színpadon lévők már nem középiskolai diákok, más mércéhez kell viszonyítani a teljesítményüket. És az a kritikus, aki szereti az adott előadást, ebben az esetben lekever egy pofont a kisördögnek, és néz tovább.
Ha már a játszók életkoránál tartunk; tőlük már igazabbnak hat az erotika megjelenése a színpadon. Hatásos pillanatok ezek, általában hálás és egyben zavart nevetést szülnek a nézőtéren. Kivételt képez Titánia (Messaudi Emina) „maga felé fordulása”, ami a már említett minőségi dramaturgiai munka és a rendezés közös gyermeke. Nem is beszélve az előadás végén spanyolul elhangzó dalról. Nem mondom azt, hogy teljes mértékben értettem a célját, de megérintett, és szép lezárást adott.
A mozgásszínházi elemek erős előképzettségről tanúskodnak, bár az, hogy az aktuális mondanivaló tartalmát belesűrítik egyetlen, ismétlődő gesztusba, kicsit didaktikussá és kiszámíthatóvá válik az elem többszöri újraalkalmazásával. Nagy kérdés, hogy ez a tiszta rendszert szolgálja, vagy az ötletek elfogyását sejteti. Ha már volt kisördög, van kisangyal is; elmondták még kezdés előtt, hogy rövid ideje dolgoznak a darabon. Ilyenkor helyettem a kisördög pofozza le a kisangyalt; ha már egy csapat színpadra áll, nem lehet ilyesmiért szemet hunyni, főleg, ha olyan kvalitású játszók teszik ezt, mint a Tűzgolyó tagjai.
A színpadi varázslás egy örök fejtörő a mindenkori alkotónak. A tündér (Ászity Boglárka), mint a mágia manifesztációja működőképes, de ez sem fejlődik még a játék előrehaladtával.
Valóban, sok dolog kiforratlan még ebben a Szentivánéji-feldolgozásban. Azonban nagyon jó úton jár. Épül az erőd.
Márton Gábor Csaba
No comments:
Post a Comment