Nyuszika ül a szakadék szélén és azt hajtogatja: Boci... boci... boci... Arra megy a medve és azt mondja: Nyuszika, miért mondogatod azt, hogy boci? A nyuszika csak folytatja: Boci... boci... boci... Nyuszika – mondja a medve – ha még egyszer azt mondod, hogy boci, akkor végzek veled. De a nyuszika csak mondogatja, hogy: Boci... boci... boci... Ezt a medve már nem bírja és nekiugrik a nyuszinak, ám az félreugrik és így a medve leesik a szakadékba. Erre így szól a nyuszi: Maci... maci... maci...
Ez a vicc jutott eszembe, miközben A pulóvergyűjtő című előadást néztem. Rose (Táibl Eszter) furcsa pulóverfétise legalább annyira zavarba ejtő, mint a nyuszika rövidtávú memóriája. És a történet két szereplője is annyira különbözik egymástól, mint egy nyúl és egy medve, már csak a két figura találkozása is abszurd, szóba elegyedésükről nem is beszélve. Cliff (Szabó Zoltán) agresszivitása is párhuzamba hozható az egyszerű vicc brummogó figurájával. Ő is dörmög, morog; dühkitörésekkel reagál Rose szélsőségesen érzékeny megnyilvánulásaira. A történet vége már eltérő (kevés abszolút allegória van a világban); közös hangot találva valamiféle hepiendhez jut el a párosunk.
Nagyon színházivá teszi az előadást a zene, mondta egyszer egy tanárom, ebben az esetben ráadásul a műfajnak teljesen megfelelő jellegű és hangulatú muzsikát sikerült választania a rendezőnek (Franyó Róbert). Formailag az előadás a realitásban tartózkodik és ott is marad, az egyetlen elemelt jelenet Rose fétisének bemutatása. Az említett elem jelentősége számomra kérdéses, ráadásul Cliff kilépésével együtt erős lezárás-üzenetet küldött nekem, ami azt a veszélyt hordozza magában, hogy a játszóknak ezután újra meg kell küzdenie értem, értünk. Ritkán látni diákszínpadon kétszereplős darabot, nem is beszélve az elhangzó tetemes mennyiségű szövegről. Komoly feladat lenne ez érett színészek számára is, így hangsúlyos elismerés illeti a két diákszínjátszót, akik aktív jelenléttel rendelkeznek és szövegmondásuk kifejezetten jól érthető beszédtechnikailag és gondolatilag is. Bár nemcsak a játszott karakterek különböznek, hanem a két szereplő játékstílusa is.
A választott anyag és a csapat találkozásában további nehézséget okozhatott a színésztanulók és a szerepek viszonyának meghatározása. Honnan tud alapot meríteni egy tizenéves fiatal a fásultság, a megkeseredettség átélésére? Mi lehet a kapocs? Az iskola hétköznapjaiba való belefáradás, netán a tanúhelyzet a szülők robotolása mellett? Nem tudom, de én valahogy fontosnak tartom, hogy legyen valamiféle kapocs, ami képes igazzá tenni a színpadi megszólalásokat és cselekvéseket. Voltak olyan pillanatok, hogy láttam ezt az igazságot a játszók szemében (Rose rajongása, a közös álmodozás). De túlnyomórészt igaztalannak éreztem ezt a bizonyos viszonyt szerep és színész között, pont azért, mert nem azt várom, hogy ilyen fiatalon bárki képes legyen valami olyat megmutatni, ami távol áll tőle korban, kultúrában és tapasztalásban. Ugyanakkor persze ott van az a bizonyos „játék” szó is. Emberként játszani állatot, nőként játszani férfit, szegényként játszani gazdagot, fiatalként játszani öreget, vagy magyar diákként játszani amerikai kamionsofőrt. Egyik se tudhatja igazán, hogy milyen lehet a másiknak lenni. De mind el tudja játszani, érvényesen.
Márton Gábor Csaba
No comments:
Post a Comment