Nekem is volt már szerencsém egy órás csúszással este 11-kor fellépni ODT-n, nem a leghálásabb dolog, ráadásul pontosan emlékszem arra, hogy a mi előadásunk kritikusa is megemlítendőnek érezte ezt a körülményt, és kifejezte sajnálatát. És hozzátette, a kritikus is fáradt (és ezt most én is aláírom). A bennem megragadt érzet az, hogy attól a pillanattól fogva, hogy játszani kezdtünk, megszűnt minden strapa. Így én ma már nem féltettem igazán a vörösmartys bandát, bár esetükben még a duplázás vállalása is nehezítette a dolgot. De meg se kottyant.
Sok szempontból izgalmas előadás az Átlátok rajtam. Folyamatos kétarcúság; az érem egyik oldalán az önfeledt diákszínjátszás jegyében parodizálnak, játszanak „elvontosdit”, és szórakoznak a státuszokkal, viszont amikor az érem másik oldala kerül elénk, őszinte, vagy kisördögien annak ható, de mindenképp hiteles pillanatokkal ajándékoznak meg bennünket, melyek alapját talán valós élmények képezik. Brecht-i elidegenítés és tiszta életjáték váltja egymást. Lehet, hogy újra és újra ki akartak zökkenteni bennünket, hogy ne éljük nagyon beléjük magunkat, vagy a szokatlan elemekkel pusztán újra és újra fel akartak ébreszteni, hogy újra és újra megadhassuk nekik a kellő figyelmet, elvégre magukat teszik elénk. Számos megoldás jutott eszembe.
Viszont ez a bizonyos „újra és újra” hagyott némi kétséget bennem maga után. Nem értettem igazán a szerkesztés rendszerét a már említett érem-effektuson felül. Folyamatos építkezést nem érzékeltem, EKG szerűen követték egymást kisebb és nagyobb amplitúdójú jelenetek. Egy idő után nem gazdagították az üzenetet, bár értékesebb epizódok voltak a játék vége felé is. „Széttördelt pillérek”, ahogy szól a dal.
Az osztály meghatározó többsége erős színészi kvalitásokról tesz tanúbizonyságot. Néha ez egészen a kisujjból való kirázást sejteti, kérdés, mennyiben okozott ez az előadás nehézséget az alkotóknak. Bár a címadó frázist, az „Átlátok rajtad!”-ot nem sikerült minden esetben feltűnésmentesen beilleszteni az adott szövegkörnyezetbe, néhol kényszeredettnek hatott.
Nagyon szerettem a státuszjátékokat; amikor az apa lánya korú szeretőjéhez valóban intéz atyai keresetlen, a Szülők Zsebszótárából előkapható mondatokat, vagy mikor a lánytól kér kimenőt az anya, nem is beszélve a nagyanya barátnői-nővéri anekdotáiról, melyek messze meghaladják az átlagos unoka felmenői jófejségébe vetett hitét.
És valamiért ez a fogalom, a hit vált számomra az előadás meghatározójává. Nem, nem az elhangzó „Hit the road Jack” miatt. Az első jelenetben még a mama létezésébe vetett hit a kérdés, ez továbbvonul a női erőbe vetett hitként (lásd: amazonkiáltások), egészében pedig az a hit merül fel, hogy tudjuk, mit miért tesz vagy mond a másik. Hogy átlátunk rajta, és nem csak a saját teóriánkat követjük, ergo nem csak magunkon keresztül látjuk a másikat.
Márton Gábor Csaba
No comments:
Post a Comment