Lépcsőház – Galagonya (Magyarpolány)
Édesanyám takarítónő, három bérház rendjéért és tisztaságáért felel. És könyvelői, valamint földtudományi felsőfokú végzettségekkel rendelkezik. Akár hasonló háttere lehet a Lépcsőház takarítónőjének is, aki bár a kissé sztereotip „megmondó-tutitudó” típusú köztisztasági szakember stílusjegyeit hordozza (Édesanyámnak köze nincs ehhez az attitűdhöz), érvényes figuraként van jelen a játékban. Ő az, aki szavakba önti a romlott fogyasztói társadalomról alkotott képet. Mintha ő lenne napjaink orákuluma, ráadásul az őt alakító lány többször visszatér öregasszonyként is – vagyis inkább az idősek kontúrozott szimbólumaként. A központi karakter azonban nem ő, hanem egy a játszó saját korának megfelelő fiú. Kettejük találkozása már-már mesebeli. Párhuzamosan halad két cselekményszál a színpadon, egy az utóbb említett fiú mikrovilágában, a másik az ezt körülölelő makrovilágban. Előbbi személyes, utóbbi globális történet.
Egy kifejezetten jó produkciót láttam. Izgalmas játék, jó diákszínjátszók, érthető fogalmazás, kellemesen építkező dramaturgia, néha a korosztálytól elvárható mozgás- és akrobatikus kultúrát magasan túlszárnyaló koreográfiák. Mi szem s szájnak ingere. Roppant színházi, ugyanakkor gyerekpárti gondolkodásmódot sejtet a rendező-csoportvezetőről (Molnár Anikó). Nem ad vállalhatatlan, távoli helyzeteket a játszóinak, de nem is teszi alacsonyra az átugrandó rudat. Van feladat, és van igazság.
Kiemelendőnek tartom a fiuk előtt vitatkozó szülők jelenetét. Egyértelmű, hogy nem egymást bántja leginkább az acsarkodó anya és apa, hanem a fiú válik igazi áldozattá. Több, ehhez hasonlóan az „egyszerű, de nagyszerű” örök érvényű szabályát követő koncepcionális megoldás is felfedezhető az előadásban, mint például a fiú és az áhított lány lépcsőházi összefutásainak finom gesztusrendszere. De akár sorra vehetném itt a nyitójelenet etűdjeit, amik felgyorsítva visszatérnek mintegy fináléként is.
A zenék többsége is jó választás. Kifejezetten értékes a Just get happy feldolgozás, és a ráillesztett koreó, az a bizonyos finálé. Talán felesleges volt ilyen hosszan, ennyire hatásvadász zenével megsegíteni a főszereplőt (Csabai Csongor), hogy sírva tudjon fakadni, aki saját magától is meg tudta volna szülni ezt a gyönyörű és igaz pillanatot. Érintőt.
Még egy apró, ám említendő kivetnivalót találtam: a teljes sötétben elhangzó intim beszélgetést. Azt nem tudom megmondani, hogy csak a poénkodó patkány-köretet éreztem húzandónak, vagy átfésülésre javasolnám a két szereplő replikáit is.
Picit azt érzem, hasogatom a kákán a szőrszálcsomókat. Úgyhogy azt mondom magamnak: „just get happy”. Mert igazán jó volt.
Márton Gábor Csaba
No comments:
Post a Comment