A találkozón résztvevők közül mindössze egy csoport változtatott radikálisan a frontális színházi formán, ez pedig a Pécsi MÜSZI 11.c. Egyáltalán nem elvárás, csak a korábbi tapasztalatok alapján több térbontásra számítottam a fesztiválon. De most nem ez volt a trend.
Szóval, kaotikus játéktérbe érkezünk, dobogós-dimbes-dombos tájra, Popó birodalmába, ahol rögtön zene fogadja a látogatót. Mindenki számít rá, hogy itt bizony lesz interakció. Lehet izgulni és félni; vajon igazat mond a dal, és jó lesz nekem? Bizony hogy jó. Kiváló és pontos stílusérzékkel lefektetett a koncepció és a dramaturgia. Váltják egymást a humorbombákat durrantgató epizódok és az egyszerűbb, a cselekményt előremozdító jelenetek. Néha dalok helyettesítik Büchner kacifántos mondatait. Én meg azon kapom magam, hogy folyamatosan mosolygok.
Ritkaságszámba megy az ilyen pontosan kalibrált humor, és nagyszerű alap hozzá a gárda. „A humorban nem ismerek tréfát” – mondta egyszer Hofi Géza. A poén csak akkor képes kifejteni a hatását, ha azt véresen komolyan adják elő. A csapat pedig iskolapéldák garmadáját sorakoztatja föl. Kezdve Zsoldos Dávid Popóvá válásával, de a „humorpéldázatok” legprecízebbje az üzenetátadás közbeni szinkronra váltás. Azt hihetjük, tréfálkozni egyszerű, mivel a játszó is élvezi, hogy a néző megszakad a röhögéstől. Pedig komoly koncentrációt igényel, ami a szerepbelépéstől a kilépésig lankadatlan marad a csoport minden egyes tagjánál.
A saját képességeikkel tisztában is vannak a diákszínészek, szabadon és jól improvizálnak, bátran játszanak. Néha azt éreztem, és kiemelten a fiúknál, hogy – bocsánat a kifejezésért – nem csak minket, nézőket akartak kielégíteni. Saját magukat is szórakoztatják a játék közben, felesleges kockázatokat vállalva ezzel. Egyébként a fiúk nagyobb súllyal is járultak hozzá az előadás végi zajos ünnepléshez, de ettől függetlenül nem baj, ha a játszó ismeri saját kvalitásait és kerüli a nekivadulást.
Az ötletek halmozása miatt elő-előfordult, hogy csúszós talajra került a produkció, kissé öncélúnak hatott néhány megoldás. De ez bizonyára összekapcsolható a csapat kivételes kreativitási potenciáljával, ami hatalmas és megkérdőjelezhetetlen, néha pedig zabolázhatatlan is.
Fontos még foglalkozni a térrel. Fiúk és lányok szabadon járnak-kelnek közöttünk, elmerülnek, majd adott pillanatban valahol máshol kiemelkednek az embertengerből, jószerivel bejátsszák a tér minden négyzetcentiméterét. Mindig van olyan, hogy pár másodpercre kizáródik a nézők egy része láthatósági problémák miatt. Ez engem nem zavart, jó érzés az, hogy az előadás egy pontján közös titkunk születik a játszóval. Nem csak közönségrészeknek, egyéneknek is kijut a titokból. Egy szembenézés, egy érintés, egy megszólítás, netán ölbeülés. Rövid idő után megnyugszik a néző, hogy bár valóban interaktív a játék, egyáltalán nem tolakodó.
És nagyon igaz a programfüzetben lévő bemutatkozás nyitómondata: soha nem lesz kész igazán ez az előadás. Mert így működik ez a műfaj. Lételeme az akkor és ott. Folyton-folyvást lehet alakítani, és addig jó, ameddig a plafonba koppanó fejbúbból ugyanolyan precizitással szül értékes tréfát a játszó (Süveges Dominik Valerio szerepében), mint a nyugodt próbafolyamat során.
Márton Gábor Csaba
No comments:
Post a Comment