Minden tanár rémálma a 36 fős osztálylétszám. Ha jól számoltam: 11 fiú és 25 lány. Itt főhet a fej, hogyan csináljanak vizsgaelőadást. Szempontok a következők: mindenki beszéljen, küszködjön a karakterformálással, de ne essen szét az egész. Szentesen ezért alakult ki az ún. „szentesiség”, a szentesi stílus. Jellemzői: csapatmunka, nagy tömeg mozgatása, tömegből kiváló szereplők, kettős vagy hármas, néha négyszereplős jelenetek, majd irány vissza a tömegbe. Zenei betétek és prózai részek, monológok, dialógusok váltakoznak. A jelenetek improvizációk során jönnek létre, és mindig egy fogalomhoz kapcsolódnak.
A mai előadás a szerelemről szólt. Voltál már szerelmes? – kérdezik a játszók a közönség pechesebb, első sorban helyet foglaló egyedeitől. A válasz egyszerű: természetesen voltam. Voltam? És ha voltam, jó volt az nekem? És ha nekem jó volt, neki is az volt? És ha szerelmesek is vagyunk, tudunk-e együtt élni? Megéri-e ez az egész hercehurca? Nos, ez a mindannyiunkat foglalkoztató kérdéskör került az étlapra és a tányérunkra a mai estén, a Horváth Mihály Gimnázium tizedikesei által főzve és tálalva.
Bevallom töredelmesen, nekem ízlett a koszt. Kövezzetek meg érte, drága barátaim, és zavarjatok el laptopom klaviatúrájától jó messzire, nehogy még egyszer kritikaírásra vetemedjem! Sőt, ha hozzáteszem, hogy én ilyennek gondolom el a jó diákszínjátszást, akár az örök száműzetés is szóba jöhet. Száműzetés előtt azonban hallgassátok meg védőbeszédem! A szentesiség melletti érveim a következnek most.
Ez a műsorszerkesztési forma nem engedi meg azt, hogy a darab legyőzze alkotóját és uralkodóvá váljék fölötte. Végig kézben lehet tartani. Ugyanakkor mód nyílik az improvizációs, rögtönzési technikák alkalmazására is a rövid jelenetek megalkotásában. A megszerzett jártasságot énekben, mozgásban és beszédben nagyobb kockázat nélkül lehet alkalmazni. Kicsit el lehet bújni a tömegben, de meg is lehet személyesen mutatkozni. A D’Amor remek példája annak, hogyan lehet ezt megvalósítani. Feszes tempójú, pergő ritmusú előadást látunk, melyben megfelelő időközönként jönnek a poénok és a témát több oldalról járják körül.
A szerelem színe és fonákja is bemutattatik, persze a kimeríthetetlen témából adódóan a teljesség igénye nélkül. Mindeközben meggyőződhetünk arról, hogy egy jól felkészült osztályt láthatunk, akik szépen, érthetően beszélnek, tisztán énekelnek, és egy pillanatra sincs az az érzésünk, hogy olyat akarnak velük játszatni, amihez nem elég felkészültek, vagy nem rájuk van szabva. Így aztán előadásmódjuk nem görcsös, látszik, hogy mindenki élvezi a helyzetet, felszabadultak. Ez kisugárzik a nézőtérre is, mert magabiztos srácokat és lányokat látunk, köztük néhány nagyon tehetségeset is.
Az ilyen előadás felszínes, hallom az ellenvetést magamban nyomban. De hát, aki látta, az tudja, hogy nem az. Az elcsépelt dolgokon túl, például papa és mama csúnyán összevész, egy-két személyes monológ, vagy vallomásos jelenet gondoskodik arról, hogy az előadásnak a mélysége is meglegyen.
Végezetül a D’Amor üzenetéről ejtenék pár szót. A szerelem kell! A szerelem mindig és mindenkinek óriási problémákat okoz. Nem találjuk meg a párunkat, ha megtaláljuk összeveszünk vele. Milyen a viszonya az érzelemnek és a szexualitásnak, milyen az első csók (pláne, ha csak a fagyi az eperízű, nem a csók), milyen az ideális fiú, milyen az ideális lány, hogyan valljunk szerelmet. Így sorjáznak a rövid jelenetek egymás után. Aztán a végkövetkeztetést Herkules vonja le: az emberiséget akkor lehet megmenteni, ha megöljük Ámort. Erre az összes szereplő egyszerre kiált fel: Herkules! NE ÖLD MEG ÁMORT!
Kocsis Nándor
No comments:
Post a Comment