A diákszínjátszó előadások akkor működnek igazán, ha a benne szereplők magukénak érzik a darabot, amelyben játszanak. Az improvizációk alapján szerkesztett műsor a legkézenfekvőbb, mivel a saját mondatok életszerűbben, természetesen hatnak. Nagyobb kihívást jelent egy ismert mű színpadi adaptációja. A győri K. B. tagjainak remekül sikerült magukévá tenni A varázsfuvolát.
Az előadás kezdetén a műsorfüzet ismerete nélkül nem tudjuk, hogy mivel állunk szemben. A varázsfuvola dallama a két díszes ruhába öltözött lány érkezésekor kezd motoszkálni dobhártyánkban, Mozart áriájával vegyítve. Pillanatokon belül kiderül, hogy ki kicsoda, nem keveredünk bele a sok névbe akkor sem, ha fejből nem tudjuk felsorolni az összes szereplőt. Lerí a játszókról, hogy szeretik a szerepüket és rendkívül otthonosan mozognak benne. Az eredeti dialógusok másképp szólalnak meg, mint a próbákon rögzítettek, de ezt a hangsúlybeli eltérést kompenzálják az egyedi poénok, a mimikával való játszadozás.
A három „fehérnép” kiválóan tartja kezében az átkötéseket és a „habcsók” felmenti őket azon vád alól, hogy funkciótlan a rajtuk lévő festék. A kaput alkotó formáció kreatív, működik, élő díszletként szolgál. Papageno karaktere a komédia habját képezi: jelenlétével, akcióival ízt ad az előadásnak, főként a „kisangyalom” jelenetben. Pamina német szövege a magamfajta barbár néző számára érthetetlen és véleményem szerint felesleges. Ő az egyetlen szereplő, aki nem magyarul beszél, illetve a betétdalok is németül szólnak. Számomra nem derült ki a bábeli zűrzavar indoka. Kezdetben hasonló érzésem volt a vízzel és a poharakkal kapcsolatban is. Utóbbiakkal zenéltek, ittak belőlük (az egyik tartalma Papageno szájából társának arcába vándorolt), a közönség kezébe adták. Papageno az arcát mosta vízzel a pofonfergeteg után, a darab végén pedig kicsordult a víz „tiszta vizet öntöttünk a pohárból” alapon. Víz, ami megtisztít, életet ad, tengerként háborog, mosom benne kezeimet, elhallgattat, ha tele van vele a szám. Hallgatni kell is, hisz az előadás címe: Pszt!
A címmel kapcsolatban a játék alapján arra tudok következtetni, hogy a csoportban játszó diákok ezt a problémát vetették fel a próbákon és A varázsfuvola csak egy ideálisnak tűnő keret hozzá, hisz azt a témát taglalja: mikor kell, mikor érdemes, mikor nem szabad hallgatni. Ha hallgatunk, bölcsebbek maradunk, vagy elveszünk? Kire kell hallgatni? A kettősséget a nézők között ülő két uralkodónő szuszogásai, felhördülései szemléltették. Csupán néhány alkalommal jelentek meg maguk is a színpadon, mintha Istent játszanának, deista keretek között. Az eredeti szöveghez ragaszkova a jó oldal győz és az ármánykodások felszínre kerülnek.
A győri K. B. előadása leginkább azért izgalmas, mert egy egészen egyedi koncepciót használ A varázsfuvola bemutatására. Dicséretes, hogy a színdarab legnagyobb része saját rögtönzés, kreatív játék. Az apró csetlés-botlásoktól eltekintve egy felszabadító és egyben elgondolkodtató előadást láthattunk. Magunk között...
Jabronka Richárd
No comments:
Post a Comment