Gitárzene szól, lányok állnak a színpadon fekete ruhában, a térben székek: a biztos jelei annak, hogy az ember egy Bernarda-előadásra ült be. Ebben a tekintetben a Herold Eszter által rendezett produkció a jól bevált sablont követi, szerencsére azonban a mozgásszínházi nyelv, amit használ, egyedivé teszi az előadást.
A csoport erőssége, hogy az első öt percben megteremtik annak a gyászban és ösztrogénben bővelkedő háznak az atmoszféráját, ahonnan a lányok szabadulni szeretnének. Ez az előny azonban később az előadás hátránya lesz, hiszen a precízen felvázolt légkör a továbbiakban már nem tud tovább fejlődni. Szerencsére a néző figyelmét pontos és ötletes mozgásképek segítségével sikerül fenntartani, a szereplők pedig kimagasló technikai tudásról tesznek bizonyságot a jelenetek alatt.
Az előadás egyik legemlékezetesebb képe, amikor a lányok Augustinas menyasszonyi ruháját varrják, és közben meglátjuk, valójában mindannyian a férjet és szabadságot jelképező kelmére vágynak, amiből azonban csak egy van, nem jut mindenkinek. Később hasonló módon a gitár jelképezi Pepe el Romanót, a nők vágyainak tárgyát. Azok a jelenetek azonban, amikben a lányok a hangszerért küzdenek már semmiféle új információt nem adnak a néző számára a menyasszonyi ruhás jelenethez képest, így azon túl, hogy a színészeket újabb fergeteges mozgásképekben mutatják meg, inkább hátráltatják, semmint segítik az előadás fejlődését.
Szintén kimagasló jelenet, amikor a ház két legidősebb lakója Maria Josefa és Bernarda éjszaka fedetlen hátukat simogatják. Az elfojtott vágyakkal teli kép megmutatja, hogy ezek a nők is éppen úgy vágynak a testiségre, mint a fiatalok, ezzel pedig sajátos jelentéstartalmakkal bővítik García Lorca darabját.
A két fiatal színésznő gyönyörű háta igazán vonzza a szemeket, mégis valahogy itt ragadja el az embert leginkább az az érzés, hogy a Bernarda Alba háza idősebb színésznők számára jelent megfelelő matériát szemben a diákszínjátszókkal, hiszen ez a jelenet, ha látványban vissza is esne az itt látottakhoz képest, két ráncos és öreg háttal tudna igazán erős hatást kiváltani.
Kiváló ötlet, hogy nem csak Martirio, hanem az összes lány táncol Pepe el Romano képével, végül azonban csak egyikük bukik le. Ez a tánc azzal együtt, hogy nyilvánvalóan egy fontos mozgásóra részét képezte valamikor, az előadás egyik leglátványosabb jelenetét adja.
A történet dramaturgiai csúcspontja Adela halála, amely az eredeti műben a színpadon kívül történik. Ebben az interpretációban az embernek olyan érzése támad, hogy sikerült a leghangsúlytalanabb pillanatra időzíteni ezt a fontos jelenetet. A tragikus eseményre ugyanis egy általános veszekedés után kerül sor, anélkül hogy az egyes konkrét összetűzéseket és helyzeteket megmutatták volna. Nem láthatjuk azt sem, ahogy a fiatal lányban megszületik az öngyilkosság gondolata. Így ennek a fontos szerepnek nem lesz igazán íve, és egyébként is elmondható, hogy az egyes karakterek a kollektív mozgásjátékoknak rendelődnek alá a produkcióban.
Az előadás zárása szerencsére még tud újdonsággal szolgálni, a lassan sötétedő színpadról halk, fojtott nyögések hallatszanak, de végül minden lány összeesik, ezzel megmutatva hogyan őrli fel mindannyiuk életét Bernarda Alba háza.
A NemArT/1 előadása arról tanúskodik, hogy a szereplők kiváló atmoszférateremtő erővel és erős színpadi jelenléttel rendelkeznek, képesek kimagasló csapatmunkával létrehozni egy előadást. Reméljük, hogy egy a korosztályukhoz jobban illő darab, és egy dinamikusabban fejlődő történet segítségével még ennél is erősebb produkciókat hoznak majd létre a jövőben.
Baku György
No comments:
Post a Comment