„Az ifjúsági irodalom műfaja, a serdülő lányok sajátos igényeihez igazodó regénytípus.” Ezt a meghatározást találtam az interneten a címbeli kifejezésre. Tehát egy olyan előadással állunk szemben, amelyben a legfontosabb a történet. Stílusát tekintve naivan romantikus és egy ideális világot eszményít. A megtekintés után viszont úgy éreztem, hogy messze távolodunk a tökéletestől, inkább hétköznapi a történet. Egy lány életét követhetjük végig születésétől addig, amíg megkérik a kezét. Az első időpont abszolút érthető, de a lánykérés, mint végkifejlet, az előbbi romantikus verzióra reflektál.
Az előadás cselekményszövése abszolút a lányregények világát idézi, a kamaszkor harca az önmegvalósításért, a párizsi festő szerelme, a megcsalás és kibékülés is gyakori motívum. Viszont látványvilága egy kreatív, néhol esztétizáló produkciót mutat. Vénusz születésével megnyit egy ironikus értelmezési dimenziót, amelyben nagy hangsúlyt kapnak a képi poénok, és az önreflexív kiszólások, néhol pedig abszurdig fokozódó helyzetekkel találkozunk.
Az előadás nyitójelenete kiemelkedik a többi közül, ötletes a lányok váltakozása, míg a fiú ugyanaz marad. Finom utalás a piros szalag derékra kötése, tetszett Varró Dani Randi című versének feldolgozása is. Ezek a momentumok képesek kiragadni a történet sematikusságának unalmából.
A színpadkép három fehér paravánból áll, a középső hátulról határolja az apró játékteret. Ez szolgál vászonként a vetítésekhez és az árnyjáték felületeként is, hátulról megvilágítva. De nem értettem az árnyjáték funkcióját. Új játékteret nyit, de nincs hozzá új mondanivaló, ezek a jelenetek akár reális térben is játszódhattak volna.
A színészi játék kiegyensúlyozott, nincsenek kimagasló, de kilógó szereplők sem, becsületesen viszik végig az előadást.
A legnagyobb problémám a zenei válogatással volt. Akármennyire összetett az előadás stílusa, nem fér össze Yann Tiersen cukormázas zenéje a gyermeki rigmusokkal és Palya Bea egyszerű dallamvilágával. Nem stílusuk különbségét hangsúlyozza a rendező, hanem az egymást követő jelenetekhez más zene illett, de egyszerűen kioltják a másik hatását, így megszüntetik a körülöttük kialakuló hangulatburkot, elvesztjük az előadás értelmezésének fonalát. A másik zavaró tényező, hogy mindenki hamis, aki énekel, mindegy, hogy szólót vagy kórusban, folyamatosan csúszkálnak fél vagy néhol egész hangokat.
Ez az előadás egy leleményes produkció, mert a banális alaptörténet mögött ötletes vizuális megoldások születtek, amelyek líraiságukkal elvarázsoltak.
Totobé Anita
No comments:
Post a Comment