Az előadás zongoristája Zerkovitz Béla sanzon és operettszerző sorait énekelve zárja az előadást: „Minden, minden csak komédia.”A zárásként megfogalmazott állítás érvényes a kecskemétiek egész játékára: zabolátlanul és szemtelenül burjánzó ötletcsokor valamennyi jelenet; minden ami megjelenik a színpadon egyforma intenzitással ironizálódik és torzul: függetlenül az adott ügy társadalmi beágyazottságától, aktualitásától vagy attól, mennyire kezeli a közbeszéd tabunak a témát. A marihuána, a melegek, a hivatalnokok, a pénz, a szerencsejáték, a prostitúció: minden poénforrás.
Az előadás humora elsősorban képi humor: a képek szokatlanok, groteszkek, harsányak. Mindegyik kép torzítás: nagyítanak, sokszorosítanak, túloznak. És leginkább váratlanul, meglepetésszerűen illesztenek egymás mellé tárgyakat és formákat. A humor olyan apró részletekben is megjelenik mint a lányok ruháit díszítő tampon- és óvszerfüzérek. A humor forrása ebben az esetben egy-egy nyilvánosság elől rejtett intim cselekedetekhez használt tárgyak kaján sokszorosítása és mutogatása. Arról beszélünk, amiről tilos. Azért vicces, mert tudjuk, hogy tilos, mégis szóba hozzuk.
Nemcsak a humor érvényesül képeken keresztül: az előadás szerkesztett képek sorozata, a jelenetek aprólékosan kitalált tablók, amikben a hátul álló mellékalakok is pontosan játszanak valamit, ami kiegészíti és ellenpontozza azt, ami elöl történik. Nem ritkán egyszerre harmincegy szereplő mozog a színpadon; újabb és újabb csoportképek sorjáznak egymás után.
Az előadás poénkodása azzal veszi kezdetét, hogy az előadás elején két konferanszié hölgy jelenti be magyarul és angolul: az előadás megrázó lesz, és felajánlják: ha gyengék vagyunk hozzá, még időben távozzunk. Ez is poén: senki sem veszi komolyan, ugyanis mindenki a helyén marad. Számíthattak erre, a jelenet tehát felhívás: ne vegyétek komolyan, amit csinálunk. Az előadás utolsó eldalolt mondata csak újra hangsúlyozza ezt, hogy az emlékezetünkben is így maradjon meg a produkció.
A konferanszié hölgyek indító felhívására mi nem mozdulunk, ellenben egy beépített néző az első sorban felugrik, azt üvölti, neki ki kell innen szabadulnia. A két első nézőtéri ajtónál próbálkozik, de nem jut ki, ezután valamilyen furcsa oknál fogva a színpad felé rohan és kulisszák között tűnik el.Egy ideig a nézők elé ültetett nézőként figyel és válik az események részesévé, később a három főszereplő mesterlegény egyikeként tér vissza: ő lesz az, aki hármójuk közül nem herdálja el a pénzt, amihez szerencsésen hozzájutnak. Az előadás befejezése előtt pedig a szereplők felszólítják: térjen vissza a nézők közé. A záródal után, mikor újra feljön a fény, visszasétál a színpadra meghajolni. A történet egyetlen szerencsés szereplője nemcsak a történetbeli szerencséjét köszönheti a véletlennek, hanem véletlenül, sőt szándéka ellenére keveredik a történetbe is. Ilyen szerencse csak fikcióban lehetséges.
Közben ezzel – az egyébként képszerű és frontális – előadás egy valóság-fikció játékot indít el. De a nézőről nem hiszem el valójában, hogy néző, amikor bejut a színpadra és ezzel nem zavarja meg különösebben a színpadon tartózkodókat, nem értem miért ül le mégis, ha néző és távozni szeretett volna (nem látom hogyan, mivel és mikor ragadja magával az előadás), és nem értem miért ül vissza a nézőtérre, mikor kiveti magából a történet, korábban pedig távozni szándékozott, miért megy vissza meghajolni a színpadra mégis, ha már egyszer visszaült közénk.
Az előadás szélsőséges fogalmazásmódja önfeledtté teszi a játékot, a komolytalanság pontosan komolysággal felépített játékra hív; vegyük komolyan, hogy semmit sem vehetünk komolyan. Én szívesen venném, ha a velem, nézővel való komédiát is annyira komolyan vennék, mint az önmagukkal való játékot.
Juhász Bálint
No comments:
Post a Comment