Különleges érzés tölti el az embert, amikor az Online című előadásról ír azonnali visszacsatolást egy monitorra meredve, a klaviatúrát kalapálva. Ahogy itt ülök, belém hasít a gondolat, hogy talán nem is tudom biztosan, mi az az azonnali visszacsatolás. Szerencsére van a gépen net, ezért gyorsan megkeresem a Wikipédián, mit jelent a kifejezés. (A pozitív visszacsatolás úgynevezett önerősítő köröket jelent.)
A Club Színház – Spagetti előadása azt a világot tárja elénk, amiben a mai fiatalok „élnek”, nap mint nap a közösségi oldalakon lógva, az internettől várva segítséget. Ebben a virtuális közegben senki sem az, ami: a televízió barátnak hazudja az ellenségeket, a közösségi oldalakon pedig egy profil segítségével bárki annak adja ki magát, akinek csak szeretné. Ez a netes ismerkedésnél különös problémákhoz vezet. Hiába fogadkozik az ember, hogy „nem fogom beléd élni magam”, egyszer csak mégis MSN-en vall szerelmet egy profil mögé rejtőző idegennek. A magunknak kialakított számítógépes világ a barátainktól is elszakaszt minket: nem lógunk a csajokkal, meg a plázába járó sráccal, aki kiakad a ratyi.com-tól. (Ezúton szeretném megosztani a kedves olvasóval azt a szomorú tényt, hogy Wikipédián még nincs 'ratyi' szócikk, alkalmas időben ha valaki ráér, alkosson egyet.)
A Halász Tibor által rendezett előadás értékei közt emelhető ki, hogy kellő teret enged a játszóknak, viszont ismétlődő elemek segítségével jó tempójú, erős vázzal rendelkező produkciót hoz létre. A Giga-faktor visszatérő tévéadásai során szépen bomlik ki a két műsorvezető viszonya, és az idő haladtával megmutatja mi van a ragyogó mosolyok mögött. Hasonló motívum, hogy egyes szavak után elhangzik, mit is jelent az adott kifejezés a Wikipédia szerint. Ezek a visszatérő elemek a show-műsorral ellentétben azonban nem fejlődnek az előadás során, így kezdeti humorosságuk a produkció végére elvész, és inkább idegesítő pontokká válnak a néző számára. Pedig a forma még számos lehetőséget rejthetne, érdekes lehetne például, ha az idő előre haladtával a Wikipédia mindig a kétértelmű szavak éppen oda nem vágó jelentését dobná ki az érdeklődőnek.
A produkció egyik legeredetibb ötlete, hogy a két főhős virtuális énjét külön színészek jelenítik meg, akik mintha külön „testi” vággyal rendelkeznének. Az avatarok (a Wikipédia szerint: videójátékok esetén a játékos által a játék kezdetén kiválasztott és a későbbiek során általa irányított játékbeli karakter.) csókban vagy éppen pofonokban fejezik ki érzéseiket egymás iránt, hogy az előadás végére önálló életre keljenek, és egy lassú táncban kezdjék meg keringésüket a valóságtól elszakadt térben.
Az előadás legkevésbé jól sikerült jelenetei éppen azok, amik a valós életben játszódnak: a barátok találkozásai. A párbeszédek itt nem mindig életszerűek, és úgy tűnik, a szereplők ezekben a helyzetekben kevésbé mozognak otthonosan, mint a virtuális térben játszódó jelenetekben.
Azok a nézők, akik pedig értetlenül állnak a darab befejezése előtt, és nem tudják ki az az Éder Krisztián, azoknak bátran ajánlom, hogy vonják le a darab tanulságát, és használják a Wikipédiát, ott megtalálják a választ.
Baku György
No comments:
Post a Comment